Indigó-, Kristály- és Szivárvány-gyerekek...
Ez a három generáció azért kapta a furcsa - Indigó-, Kristály-, Szivárvány- elnevezést, mert az aurájuk színei, az energiamintájuk leginkább a nevüket adó dolgokhoz hasonlít. Az Indigó-gyermekeknek rengeteg indigókék szín van az aurájukban.
Találkozz a szivárvány-gyermekekkel!
Ők a mi isteni voltunk megtestesítői, és példák arra, mekkora lehetőségeink is vannak. A szivárvány-gyermekek e földön sosem éltek még, a kristály-gyermekek gyermekei ők. A szivárvány-gyermekek senkitől sem félnek. Kicsi avatárok ők, az istenek földi testet öltött alakjai, és az a dolguk, hogy segítsenek. Azért születtek, hogy adhassanak. A szivárvány-gyerekek szellemiségük csúcsán vannak már születésükkor.
És persze, itt vannak a kristály-gyermekek
Az első, amit észreveszel rajtuk, a szemük: hatalmasak, beléd hatolnak, és bölcsebbek, öregebbek, mint maga a gyerek. A kristály-gyermek szeme - ha rád néz - hozzád kapcsolódik, hipnotizál, és azon veszed észre magad, hogy a lelked ott áll meztelenül előtte, mindent láthat. Talán észrevetted már, milyen gyorsan népesítik be földünket az ilyen gyerekek. Mind boldogok, elégedettek és megbocsátók. A fénnyel dolgozók új generációja ők, egészen picik, alig hét évesek, és nem is hasonlítanak az előző nemzedékhez. Sok szempontból ideálisak a tulajdonságaik, azt az irányt mutatják, amerre az emberiség fejlődik – és az bizony jó irány.
Az előző generáció szülötteit nevezzük indigó-gyermekeknek.
Pár tulajdonságuk hasonlít a kristály-gyermekekéhez. Mindkét nemzedék nagyon érzékeny, szenzitív inkább, és különleges képességeik vannak, fontos életcélokkal rendelkeznek. A fő különbség a temperamentumukban rejlik. Az indigógyermekek harcos szelleműek, mert közös céljuk a minket már nem szolgáló régi rendszerek ledöntése, felszámolása. A kormányokkal harcolnak, az elavult oktatási és jogi rendszerekkel, amikben már nincs többet semmi logika. És ehhez kemény elhatározottság és erő kell.
Azok a felnőttek, akik általában utálják a változást és a kényelem hívei, félreérthetik az indigógyermekeket. Rendszerint sikerül is őket besorolniuk valamilyen pszichiátriai rendellenesség „dobozába”, mint például a hiperaktivitás, a figyelemhiányos rendellenesség, És persze, ha gyógyszeresen kezelik, az indigók nagy része elveszti csodás érzékenységét, a szellemvilág ajándékait, a harcos szellemet.
Ennek ellentéteképpen a kristály-gyermek nyugodt és kiegyensúlyozott
Persze, hisztizhet néha, de a legtöbb esetben megbocsátó és könnyen kezelhető. A kristályok nemzedéke az indigók által vágott ösvényen jár. Az indigó-gyermek megy előre - bozótvágó késsel a kezében -, és eltakarít mindent, ami zavaros, ami útban van. Utána megy a kristály-gyermek, a már megtisztított ösvényen, egy már biztonságosabb és békésebb világba. És ott majd a félelmet nem ismerő szivárványgyermekek tehetik azt, amit tenniük kell: adhatnak.
Az indigó-gyermekek nagy része tisztánlátó
A kristály-gyermekek aurája opálos, ezernyi pasztellszínnel. Imádják a köveket és kristályokat, vonzódnak hozzájuk. A szivárványgyermekek szivárványszín energiát sugároznak, olyat, amivel mi mind teremtődtünk, ami az egészségünket és kiegyensúlyozottságunkat biztosítja.
Az indigógyermekek megérzik, ha hazudnak nekik
Ugyanúgy, ahogy a kutyák megérzik a félelmet. Tudják, mikor nem mondanak nekik igazat, mikor atyáskodnak felettük, mikor manipulálják őket. És mert közös céljuk egy új, egységes világ megteremtése, hogy ebbe az irányba terelgessenek minket, az indigók belső „hazugságérzékelője” kikapcsolhatatlan. Mint már mondtuk, a harcos szellemük sok felnőttet megrémít, és mert nem viselik el a hazugságot, sokszor nem tudnak számunkra hétköznapi szituációkban, akár otthon, az iskolában vagy a munkahelyen megfelelni. Egyszerűen nem tudnak másképp cselekedni, mint ahogyan éreznek, nem tudják tettetni, hogy minden rendben van. Így aztán gyakran kerülnek orvos kezébe, aki aztán nyugtatókat és erős gyógyszereket rendel el.
A kristály-gyermekek velük született spirituális képességeit is gyakran félreértik
A kristály-gyermekeknek gyakran van telepatikus képességük, ettől aztán sokkal később kezdenek el beszélni, mint kortársaik.
Már most is egyre többen vagyunk, akik valamilyen szinten hozzáférünk pszichikus képességeinkhez. Egyre inkább érdeklődünk a paranormális dolgok iránt, már nem titokban, könyvek, tévéműsorok is foglalkoznak vele, és nem csak „csodabogárként” a színes hírekben.
Nem is meglepő hát, hogy az indigógyermekeket követő generáció hihetetlenül gyakran rendelkezik telepatikus képességekkel.
A kristály-gyermekek nagy része jó későn kezd beszélni, nem ritka, hogy csak három, négy éves korban. De a szülőknek még sincs gondjuk addig sem a kommunikációval. Épp ellenkezőleg.
A kristály-gyermekek szülei valamiféle elméből-elmébe kommunikációval boldogulnak, nem is rosszul, gyerekeik pedig telepátiával, maguknak kitalált jelbeszéddel és hangokkal, sőt, dallamokkal segítenek rá.
A baj akkor kezdődik, a kristály-gyerekkel, ha a hivatalos felmérések, - épp a kései beszédkezdés miatt - abnormálisnak, óvoda és iskola éretlennek, sőt autistának minősítik őt.
Az autizmus definíciója teljesen világos
E szerint az autista személy a saját kis világában él, és nincs kapcsolata az azon kívül állókkal. Az autista azért nem beszél, mert nincs mit mondani a másoknak, nem érdekli, hogy gondolatait megossza velük.
De a kristály-gyermekek nem ilyenek
Épp ellenkezőleg. Szinte mindenkihez láthatatlan szálak kötik, kommunikatívak, kedvesek és simogatók. És tehetségesek, filozófiai és szellemi téren is. Szinte hihetetlen mértékű kedvességgel és érzékenységgel fordulnak a külvilág felé. A kristály-gyerekek mindig tudják, érzik, kinek van szüksége egy ölelésre, egy puszira. Egy autistát ez nem érdekelné.
Ezek a gyerekek a válaszok az imáinkra
A szivárványgyermekek csak most vannak születőben, ahogy a kristálygyermekek egyre növekednek, lassan felnőttek lesznek. A szivárványgyermekek dolga talán az, hogy pótolják az ezerszínű fényt, ami egyre kevésbé ér minket, pedig szükségünk van rá.
Mintha csak kimennénk a mezőre, a napfényre, tőlük is a szivárvány minden színében pompázó energiát kapunk...........
Léteznek párhuzamos világok?
Vajon léteznek párhuzamos világok? Mi van, ha igen? Mi van, ha a tér-idő képződménye nem más, mint egy óriási kozmikus mesekönyv, amiben kedvünk szerint haladunk előre, ugrunk át fejezeteket, leszünk gonosz királyné, avagy legkisebb királylány - és nem is tudunk róla?
Milyen lenne találkozni egy korábbi önmagunkkal, vagy egy jelenleg létező, ám másik világban élő énünkkel? Ha semmissé tehetnénk a teret, és utazhatnánk az időben, hogy lássuk, kikké válhatunk, és milyen döntéseken keresztül vezet az út? Mi van, ha a tudatunk végtelen kifejeződése jóval hatalmasabb, mint valaha képzeltük volna? Ha minden elképzelhető dolog már egyszer megvalósult, és csak azt hisszük, hogy újat találtunk fel?
Én és én
A párhuzamos világok – vagy idősíkok, dimenziók – Richard Bach-féle hívei azt vallják, hogyaz életünk, az előzőek és az eljövendőek isvalami mátrix-szerű összefonódásban léteznek: végtelen számú útvonal, és mind az egy-egy elágazásnál hozott döntés szerint alakul. És bár „beszélhetünk” valamelyik régi önmagunkkal, hogy más döntést hozzon az út során, a végeredmény ugyanaz lesz: egy másik régi önmagunk majd kiegyenlíti a sors matekját.
Egy másik elképzelés szerint a párhuzamos dimenziókban élő önmagunk ugyanaz a személyiség, ám más környezetben, más képességekkel, más kapcsolatokkal és más motivációkkal létezik. Lehet, hogy a mostani, jelen önmagunk számára tudatos énünk egy teljesen szociális, hasznos honpolgár, míg egy párhuzamos dimenzióban épp halomra öljük a politikusokat, értelmi fogyatékosak vagyunk, vagy különc zseniként tengetjük napjainkat.
A polaritás törvénye
A párhuzamos életek úgynevezett nem-fizikai életek, amelyek kiegészítik, ellenpontozzák a jelen életet. Ha most nagyon gazdag vagy, egyik párhuzamos életedben biztos, hogy szegénységben élsz. Ha itt magányos vagy, egy párhuzamos világban boldog családod van. A polaritás törvénye értelmében bármilyen teremtés az ellentétes teremtést hozza létre egy másik, párhuzamos világban. Ennek a célja az energiák egyensúlyának fenntartása, ami legtöbbször az álommal valósul meg.
Az álmok üzenete
A párhuzamos síkok teljes, összeadott realitását nevezhetjük felettes tudatnak – néha tudatalattinak hívják. Állítólag ezt tapasztaljuk meg álmunkban, és a célja a folyamatnak az, hogy ezeket az élményeket apránként belevegyük a tudatos működésbe ebben az idősíkban. Aki hisz a párhuzamos világokban, különösen figyeljen az álmaira, mert sokszor szükséges és hasznos a jelen élethez az, amit egy párhuzamos énünk üzen vagy tanít. Ha nem tud fizikai formát ölteni énünk ellentétes polaritása, akkor nem-fizikai módon fejezi ki magát:álmunkban élünk át különböző eseményeket, és a gondolatok velünk maradnak.
Mit kezdhetsz a párhuzamos világokkal?
Azt javasolják, engedd be a tudatodba. Olyan információk, készségek birtokába juthatsz így, amiket teljesen bele tudsz illeszteni a jelenlegi életedbe, és gazdagíthatod vele azt.„Lenyúlhatsz” párhuzamos világokból olyan tudásokat, mint például hogyan kell zenét szerezni, szellemi tanítóvá válni, találhatsz nálunk ismeretlen gyógymódokat vagy technikai újításokat, de saját magad más oldalait, emócióit, hozzáállásait is megismerheted. Ki tudja, talán életcélt, vagy küldetést is kaphatsz, talán egészen más irányt vesz az életed, ha kinyitod magada párhuzamos dimenziók üzeneteire.
Állítólag 36 különböző valóságsík létezik, és mindegyiken ugyanolyan meggyőződéssel játsszák az „egyetlen” élet nevű játszmát, mint mi itt. És persze azok is mi vagyunk, csak más felállásban…
A konteótudomány (művészet?) külön fejezetét képezik azok a rejtélyes földrajzi helyek, ahol a gonosz összeesküvők meghúzzák magukat, s fondorlataikat ezeken az eldugott, általában néptelen vidékeken szövögetik, mindannyiunk legnagyobb megelégedésére rémületére.
Mai posztunk azzal a geográfiai területtel foglalkozik, amellyel a konteósok (többféle megközelítésben, de változatlan vehemenciával) talán a legtöbbet foglalkoztak az elmúlt évtizedekben, tárgyi és spirituális bizonyítékok garmadáját felkutatva az elméletek igazolására.
Készítsetek hát magatok elé valami meleg italt, mert elég hideg lesz, kérjetek még egy gyapjútakarót, a kinti farkasordító hidegből engedjétek be a macskát és dőljetek hátra: az Antarktisz következik!
Annak ellenére, hogy egy egész földrésznyi területről van szó (a maga 13 millió négyzetkilométerével 30 százalékkal nagyobb, mint Európa, közel kétszer akkora, mint Ausztrália, s a lángoktól ölelt mintegy száznegyvenszer férne el rajta), a hivatalos felfedezése elég sokig váratott magára. Már több száz (ha nem több ezer) éve pusmognak ugyan egy nagy, déli kontinensről, de a modern időkben egy Fabian Gottlieb von Bellingshausen nevű orosz (!) haditengerész-kapitány (itt jobbra) volt az első, aki 1820 januárjában hivatalosan is felfedezi azt.
Az ezt követő évtizedekben aztán (előbb lassanként, majd egyre nagyobb intenzitással és számban) különböző szakmák képviselői bukkannak fel a jéghegyek és a hóbuckák között, kezdve a fókavadászokkal és a pingvintollgyűjtőkkel, folytatva a csillapíthatatlan bizonyítási lázban égő klasszikus felfedezőkkel, nem megfeledkezve napjaink (általában meteorológusnak és éghajlatkutatónak álcázott) katonai hírszerzőiről.
Mielőtt rátérnénk arra, hogy mi, illetve ki is rejtőzködhet a jégréteg alatt, érdekességként villantsunk fel pár életképet és esetet a Déli-sarkot körülvevő kontinens történetéből. Olvassátok figyelmesen, mert egyikük-másikuk segíthet a végső titok feloldásában, ami végül is mai írásunk egyik célja.
Amikor 1930-ban elkezdik felújítani és múzeummá átszervezni az egykori isztambuli szultáni épületegyüttest, egy fiók mélyén rábukkannak több, a XVI. század elejéről származó katonai térképre. Ezekről kiderült, hogy egy Piri Ibn Hadzsi Mehmed nevű török tengerészkapitány (raissz) művei, aki 1515 és 1530 között készítette őket. A térképeken kísérteties pontossággal szerepel például a dél-amerikai keleti partvidék (ez Kolumbusz felfedezése után húsz-harminc évvel nem túl meglepő ugyan, de azért sokan felkapták a fejüket), továbbá egy olyan déli sziget északi körvonala, amely meglehetősen hasonlít Antarktisz partjainak rajzolatához – ráadásul olyan állapotban, amilyenben jég nélkül láthatnánk.
Piri admirális (mert később ilyen szép karriert futott be) bevallottan felhasznált régi térképeket és útleírásokat is. Kérdés, hogy milyen régi térképről másolhatta (már ha másolta) ezt a részt, amikor csak a huszadik század közepének technikáival sikerült a több ezer méteres vastagságú jégréteg alá „látni” és megállapítani, hogy milyen is a partvidék talajának rajzolata…
Adolfról (és főleg Heinrich Himmlerről, az SS atyjáról és főparancsnokáról) köztudott, hogy mennyire rajongott az okkultizmusért, s közvetlenül a második világháború előtt két horogkeresztes expedíciót is indított az Antarktiszra (az elsőt 1938-ban, a másodikat 1939-ben), hogy ott az árja múltra utaló maradványokat keressenek, valamint titkos kísérleteket folytassanak. Az expedíciók vezetője Alfred Ritscher kapitány volt, s a zászlóshajó a sokat sejtető Neuschwabenland (Új-Svábország) nevet viselte (itt alul), s ugyanezt a nevet kapta az általuk részletesen feltérképezett terület is – de erről majd később.
1946-ban az USA hadügyminisztere, James Vincent Forrestal kiadja az utasítást egy minden addigi méretet meghaladó antarktiszi expedíció megszervezésére. Pár hónapon belül 4700 ember, 16 hajó (többek között az itt alul látható CV-47 Philippine Sea repülőgéphordozó), nyolc helikopter, továbbá kéttucatnyi repülőgép állt készen a feladatra. Na és rengeteg nehéz láda, amelyeken nagy betűkkel ez volt olvasható: Tudományos felszerelés, nyílt láng használata tilos! – Az Egyesült Államok tulajdona.
A jenkik 1946 karácsonyán érik el az antarktiszi partokat, majd Vízkeresztkor partra is szállnak. A hivatalos tervekben az szerepel, hogy legalább fél évet fognak ott tölteni; készleteik, tartalékaik ennek megfelelő nagyságúak: minden eshetőségre felkészülve nyolc havi élelmet és üzemanyagot vittek magukkal. Hatalmas lendülettel kezdik feltérképezni a vidéket, repülőgépekkel és motoros szánokkal járnak be több százezer négyzetkilométert, optimizmustól és harsányságtól eltelve…
..mígnem alig hat hét elteltével, 1947 februárjának közepén hirtelen fogják magukat és mindenféle hivatalos magyarázat nélkül összepakolnak és hazamennek. A High Jump egyike a negyvenes évek azon kevés amerikai (tudományos? katonai?) műveleteinek, amelyeket a mai napig államtitokként kezelnek és nem vonatkoznak rájuk a tudományos kutatás szabadságát biztosító jogszabályok sem.
Bővebbet ugyancsak később, a teóriák között.
A közhelyesen csak Hatodik Földrésznek nevezett terület iránt igen élénk a nemzetközi érdeklődés. Hét országnak vannak nyílt területi követelései (ezek olykor átfedik egymást és diplomáciai anyázások gyakori előidézői), s további hat állam már jelezte, hogy ha tényleg elkezdődik a torta hivatalos felosztása, ebben az örömteli pillanatban ők is szeretnének az asztal környékén tartózkodni.
Számos nemzetközi megállapodás létezik, amelyek közül a legelső és a legfontosabb az 1961-ben hatályosult Antarktisz-egyezmény. Ennek alapján itt bármelyik állam létesíthet tudományos célból állomásokat (46 élt, illetve él is ezzel a lehetőséggel), de bármiféle hulladék lerakása és tárolása szigorúan tilos. Ugyancsak tiltottak a katonai célú kísérletek és kutatások. Ha-ha.
Az egyezményt a mai napig negyvenhét állam képviselői látták el kézjegyükkel.
Abszolút érthető, hogy ez az eldugott, mindenféle civilizációtól távoli, gyakorlatilag érintetlen földrész (valamint a nemzetközi diplomácia időről időre felerősödő, ezt megcélzó tevékenysége) felkeltette az összeesküvéselméletek hirdetőinek figyelmét. Lássuk, milyen körmönfont teóriák lebegnek a jég és a hó fölött.
Nem csak a hangzásbeli hasonlóság az oka annak, hogy sokan az elveszett kontinensek archetípusának tartott Atlantiszt látják a hatodik földrészben. 2500 éve, vagyis Platón óta megszámlálhatatlanul sokan keresték (és vélték megtalálni) az egykoron virágzó, majd az istenek által elsüllyedéssel büntetni rendelt szigetet, a római Marcellus Ammianustól a brit Francis Baconon keresztül az amerikai Ignatius Donnellyig, s a kutatók egy része az Antarktiszra voksol. Közülük is vannak, akik szerint az eltűnt kontinens lakóinak leszármazottai a mai napig egy föld alatti barlangrendszerben élnek, melynek egyik ki-, illetve bejárata itt található, a gleccserek és a több ezer méteres hegyláncok között. Az atlantiszi antarktisziak (nyelvtörőnek sem rossz…) fenntartották önmaguk számára őseik kultúráját, civilizációját és az okkultizmussal rokon technológiájukat, s bennünket csak megfigyelnek, mert ez a világ (mármint a miénk) nagyon nem a kedvükre való.
A huszadik század ötvenes éveinek vége felé egy Charles Hapgood nevű amerikai történész elővezette a kontinensek gyors sodródás-elméletét, melynek értelmében (bizonyos feltételek megléte esetén) a Föld tektonikus lemezei évente (egymáshoz képest) nem pár centit mozdulhatnak/mozdultak el, hanem akár több száz, vagy több ezer kilométert is, tehát az eredetileg az Atlanti-óceánban, Európa és Amerika között található Atlantisz úgy 12 ezer évvel ezelőtt bizony „lecsúszhatott” jelenlegi helyére, a rajta található fejlett, „vízözön előtti” civilizációval együtt. Ehhez (mármint az elmélethez) később csatlakozott Graham Hancock, Erich von Däniken, George Berlitz és a Flem-Ath házaspár (Rand és Rosa) is.
Gyorsan olvassuk vissza az 1.2-es alpontot itt fent, majd folytassuk.
Szóval miután a Ritscher kapitány által vezetett expedíció kikötött az Antarktiszon, lázasan nekiláttak katonai bázisok építéséhez azokon a területeken, ahol (a legnagyobb meglepetésükre) egészen tűrhető viszonyokat találtak (valószínűleg a föld alatti melegvizes források miatt). Az egymás után (titokban) érkező hajók és repülőgépek rengeteg felszerelést hoztak, s több ezer megbízható, fizikai, egészségügyi, erkölcsi és faji szempontból százszor leellenőrzött árja férfit és nőt telepítettek ezekre a támaszpontokra (különböző források 50 ezer és 200 ezer fő közötti végső létszámról beszélnek), ahol egész kolóniák jöttek létre. A hosszú sarki éjszakákon olyan sok tennivaló nem akadt arrafelé, ezért szépen szaporodtak is, miközben fokozatosan a föld alá húzódtak.
Amikor 1945-ben Hitlert olyan látványosan fenéken billentették, a Harmadik Birodalom tudományos színe-java (már aki tudott a projektről) felpattant pár tengeralattjáróra, összecuccolták a fejlesztés alatt álló haditechnikát (meg még egy jó csomó tudományos érdekességet, tán még ufót is), és meg sem álltak Neuschwabenlandig, ahol berendezkedtek és folytatták az ígéretes kísérleteket.
Olyan elképzelés is van, hogy maga Adolf is lelépett a körülzárt Berlinből és az itt alul látható, VII/C osztályba tartozó U-977 fedélzetén (Heinz Schaeffer kapitány vezényletével) végül az antarktiszi Negyedik Birodalomban kötött ki. Ugyancsak gyakran felbukkan az állítólag szintén a Kiel-Antarktisz viszonylatban ingajáratként közlekedő, IX/C osztályú U-530 is (parancsnoki hídján a kellemesen csengő nevű Otto Wermuth fregattkapitánnyal; itt felül az 1945-ös argentin őrizetbevételi rendelvénye), mint roppant gyanús náci közlekedési és szállítási eszköz.
Emlékszünk még az 1947-es amerikai High Jump műveletre (lásd 1.3. alpont), amelyik nagyon érdekes körülmények közepette, gyakorlatilag egyik napról a másikra szakította meg „tudományos” tevékenységét ott lent és lóhalálában takarodott haza?
Nos, Richard Byrd ellentengernagy, a művelet értelmi szerzője (nem mellesleg maga is Antarktisz-szakértő és elsőosztályú sarkkutató, akit 1938-ban a németek maguk hívtak a saját expedíciójukra, de ő ezt nem fogadta el), szóval Byrd admirális (aki itt jobbra látható) 1947 tavaszán olyasmit nyilatkozott egy újságírónak, hogy „az USA-nak fel kell lennie készülve egy olyan támadásra, amely a sarkvidékekről kiindulva érheti”. Kérdésre válaszolva pedig elmondta, hogy „az expedíció által tett tudományos felfedezések engem megerősítettek azon hitemben, mely szerint az Egyesült Államok biztonságát az eddigieknél is komolyabb erőfeszítésekkel lehet csak garantálni.”
A